Ez most nem lúzerkedős sztori lesz, inkább egy amolyan elmélkedős poszt.

Nagy hálával tartozom a művész-lelkeknek, akik a magamban együgyű módon megfogalmazott érzéseket, élményeket nemes egyszerűséggel vetik papírra, vászonra, illesztik kottába. Verset írnak, festenek, szobrászkodnak, zenét írnak. A zenében mind a dallamokban, mind a dalszövegekben megjelenítik, hogy mi is lakozik kis lelkem mélyén.

Egyik nagy kedvencem tizenpár éves korom óta Lovasi András. Igen, rétegzenét játszik mindkét zenekarában, valaki vagy nagyon szereti, vagy hanyag eleganciával elkapcsol a rádióról, ha meghallja a számait. Hát nekem az mp3-am se kevés megabájtnyi Lovasi szerzeményt tartalmaz...

A Kiscsillag zenekar Örökre szívembe zártalak c. számából (amit a kisebbik lányával írt Andrásunk) ragadnék ki egy részt, pontosan az utolsó mondatot, ami úgy szól, hogy "mert én téged - nem vicc, tényleg - kicsit szokni kell, hogy örökre a szívembe zártalak!"

Milyen igaz...amikor valakit megszeretünk, akkor az nem jön csak úgy egyszerűen. A mély szeretethez, szerelemhez idő kell. Nyilván létezik szerelem első látásra (én még nem éltem át, de tuti, hogy tényleg van ilyen), de azért az az általános, hogy szépen, idővel érzi azt az ember, hogy csatak szerelmes. Illetve, hogy valaki piszkosul fontossá vált a számára. Ezeket az érzéseket ugyanúgy fel kell dolgozni, mint pl. azt, amikor szomorú vagy magányos valaki.

Sok kismama barátnőm meséli, hogy miután megszületett a babája, első perctől kezdve az életét is odaadta volna érte, de pár naposan a "Hogy vagyok?" kérdésre általában az a válasz, hogy "Ismerkedünk egymással." Hát igen, a jósors küldött nekik egy kis törpét, akiért felelősek, akinek az élete rajtuk múlik. Az igazi szerelem (tudom-tudom, hormonok, meg minden) viszont csak napokkal, hetekkel később költözik be a szívükbe. (De egy baba esetén biztos, hogy örökké tart a szerelem:-))

Jómagam így vagyok párkapcsolati téren is. Egy ember, aki számomra addig idegen volt, szép lassan megtölti a gondolataim és némi idő elteltével azt érzem, hogy a csillagokat is lehoznám érte az égből (tudom-tudom, feniletilamin hormon:-)) A lelkünknek ez is egy (a jó értelemben vett) trauma, és erre is igaz, a nagy közhely, hogy az idő majd...

Az életünket felforgatja, hogy amíg a nagy szerelem kialakulásáig tök jól elvoltunk egyedül, nem volt gáz, ha este csak az olvasás és zene jutott programnak, egyszer csak azt érezzük, hogy ha nem mondhatjuk el Neki, hogy milyen napunk volt, nem kérdezhetjük meg tőle, hogy milyen volt a srácokkal a foci, és nem adhatunk neki egy jóéjt csókot, akkor megőrülünk. De ehhez idő kell, hogy kialakuljon, nem is kevés. És igen, kicsit szokni kell, hogy valakit szeretünk és azt sem kevésbé, hogy valaki szeret minket, valakinek fontosak vagyunk.

Ami pedig még fontosabb, az újdonsült kapcsolatot gondozni kell. Addig nem ismert gondolatok feszítenek, az egyéni célok közössé válnak, materialista kis világunkat is meg kell osztani a másikkal, alkalmazkodni kell és rá kell venni a másikat is, hogy alkalmazkodjon. Nyilván az a legjobb, ha észrevétlenül alakul ki, hogy az adok-kapok mérleg egyensúlyban van, nem kell állandóan agyalni, és még Uri Geller se mondaná a kapcsolatra, hogy Múúúúkodj!, mert múkodik az magától.

A hirtelen jött szerelem könnyen elillanhat, de a mélyen megélt, szép lassan kialakult szerelem nagyon sokáig tarthat és ami a legfontosabb, megújulni is képes. Amikor már nem irányít minket az a fránya szerelem-hormon, akkor is tudjuk, hogy hogyan tudnánk belőle újra parfümként fújni a kapcsolatra. Az a jó, hogy ezt a parfümöt nem lehet megvenni, és egyedül előállítani sem. Két ember kell hozzá, hogy mindig legyen mit fújni és mindig maradjon a dobozban későbbre.